Halihó! Ma egy icipicit felcsesztem magam, és ebből adódóan most egy témkifejtős bejegyzéssel jöttem, mert ha nem adom ki magamból a gondolataimat, akkor elönti az agyamat a hígsz*r. Az előzményekről annyit, hogy sikerült kicsit beleolvasni a Lizzy-t ért támadásokba (bocsi Csajszi, hogy ezt felhozom, remélem, nem haragszol), és nem is kimondottan a róla szóló kommentek csesztek fel (szerintem ő ezeket tudja kezelni, nem szorul rá arra, hogy én most erről regényeket írjak), hanem az, hogy egyesek úgy minősítik a másik életét és személyét, hogy közben semmit sem tudnak róla, mert természetesen arra már nem veszi a fáradtságot, hogy megismerje a másikat. És hangsúlyozom, itt most nem Lizzy-ről van szó, hanem úgy mindenkiről, akit ért már hasonló kellemetlenség, vagy pont ő az, aki ezt előszeretettel műveli (utóbbi egyéneknek üzenet: nyaljatok sót!).

Mindenkinek van élete, mindenkinek vannak jó és rossz pillanatai, mindenkit ér öröm, mindenkinek vannak problémái, amelyekkel minden nap meg kell küzdenie. Mindenki fél, mindenki szeret és mindenkinek van véleménye. De sajnos nem mindenki tudja, hogy mikor kell megtartania azt magának. Nyilván az ember egy olyan lény, amelyik örömmel alkot előítéleteket akár személyes tapasztalat, akár a mások véleménye alapján. Én is ezt teszem időnként, természetesen nem vagyok rá büszke, de ember vagyok, nem vagyok tökéletes. DE! Az emberek egy része képes arra, hogy ezt a véleményt megtartsa magának, mert van annyi sütnivalója, hogy felérje ésszel, hogy az, amit a másik életéből és személyéből lát, ami alapján összerekta azt a véleményt, nem biztos, hogy tükrözi a valóságot. Mert nem ismeri a másikat, csak feltehetően tud róla egy-két dolgot, ami természetesen csak a töredéke a teljes valóságnak. Viszont sajnos nagyon sokan vannak olyanok is, akik értelmileg megakadtak egy egysejtű szintjén, és örömmel vágják a másik arcába a nagyon megalapozott véleményüket arról, hogy a másik élete unalamas, nem ér semmit, értéktelenek a gondolatai és hasonlók.

Szerintem meg ez utóbbihoz senkinek sincs joga! Mi jogon minősíted a másikat anélkül, hogy megismernéd? Ott vagy vele minden nap? Végignézed a harcait? Ott vagy mellette, amikor sír, amikor nevet, amikor fél? Belelátsz a gondolataiba? Tudod, mit érez? Ismered minden hibáját? És a jó tulajdonságait? Mindent tudsz róla? Nem? Akkor tegyél egy szívességet, és fogd be a szádat, mert senki sem kíváncsi a a saját butaságod igazolására. Tudjuk anélkül is, hogy hülye vagy, nyugi (Mert ugye téged sem zavar, ha úgy itélnek meg, hogy nem ismernek, igaz?). 

Természetesen mindenkivel előfordul, hogy úgy minősíti a másikat, hogy nem gondolja komolyan (mondjuk dühös, és kicsúszik), velem is volt már ilyen, meg valszeg lesz is. De törekszem arra, hogy az első csoportba tartozzak. Mielőtt valamelyik IQ huszár megszólalna, nem magamat fényezem, nem mondom azt, hogyén húde milyen értelmes vagyok, hiszen ahhoz, hogy az ilyen dolgokra igyekezzen valaki figyelni, ahhoz igazán nem kell sok ész. Éppen ezért zavar, az, hogy egyeseknek még az minimális sütnivaló sem áll rendelkezésükre, hogy ezt felfogják. Mert ők azok, akik nyíltan felvllaják, hogy szörnyen buták, de mégis mindig nekik van igazuk és ők mindent jobban tudnak.

Persze, valószínűleg ők is éreznek, szenvednek, örülnek, boldogok, szomorúak, és őket sem szabad elítélni, csak nyilván nehezebb nem negatív véleményt alkotni róluk, ha egyszer minden megnyilvánulásuk gonosz és végtelenül buta.

Természetesen őket sem áll jogunkban minősíteni, bár most megtettem, de hozzátenném, hogy nem mentem oda hozzájuk, és nem vágtam az arcukba, hogy szutykok vagytok, szimplán a saját blogomon leírtam a véleményemet, és ezt nem kötelező minenkinek elolvasnia. 

Így utolsó gondolatként, annyit mondanék még, hogy akinek nem inge, ne vegye magára!