Hali! Visszajöttem a blogra, véget ért a pihenés, ismét elkezdek pötyögni, és arra gondoltam, hogy az egyik listán lévő témát fogom ma feldolgozni. Ez a téma kicsit bonyolult, és nem csak írni nehéz róla, hanem ebben a kettősségben élni is komplikált.

De kezdjük is el! Mit is értek én az alatt, hogy önmegvalósítás? Számomra az önmegvalósítás annyit takar, hogy a saját céljaimat időnként előtérbe helyezem, és célirányosan azért küzdök, hogy ezeket a célokat elérjem. Nem érdekel, hogy mások mit gondolnak. Persze, a véleményeket, tanácsokat szívesen fogadom, és át is gondolom őket, de nem ezek alapján hozom meg a döntéseimet. Szerintem az önmegvalósítás az, amikor úgy tudod leélni az életed, hogy közben nem adod fel saját magad.

És mit is jelent az, hogy megfelelni másoknak? Nos, a szeretteinknek, a környezetünknek időnként vannak elvárásai velünk szemben, amiknek mi igyekszünk is eleget tenni. És ezekkel az elvárásokkal egészen addig nincs is gond, amíg önmagunk maradhatunk. De mi van, ha ezek a „követelmények” átlépnek egy bizonyos határt? Hát, elég sok ember (közöttük én is), dobja a saját akaratát, és eleget tesz mindennek, amit elvárnak tőle.

Tudom-tudom, az előző két bekezdéssel saját magamnak mondtam ellent, de ha jobban megnézzük az eddig leírtakat, annyira azért mégsem cáfolom a saját állításaimat. Miért is? Mint mondtam, ez egy komplikált téma. Ezt azért tudom, mert én is küzdök még ezzel a kettősséggel, és nem könnyű egyensúlyozni a két oldal között, ezért néha átbillen az a bizonyos mérleg egyik oldalról a másikra, ezzel eltérítve engem arról a szép arany középútról.

Én már kicsiként is nagyon sok dolog iránt érdeklődtem. Érdekeltek a tudományok, szerettem az irodalmat, szerettem matekozni (ez sajnos már elmúlt XD), és a művészetek is felkeltették az érdeklődésemet. Ezért a szüleim sosem tudták magabiztosan állítani, hogy ebből a gyerekből mondjuk tanár lesz, mert olyan tág volt az érdeklődési köröm, hogy egyszerűen képtelenség lett volna belőni egy olyan irányt, amiről biztos lehetett volna, hogy azt tartani fogom. Az egzakt tudományok, és a művészet közötti ingázásom később sem tűnt el, sőt, sosem tűnt el. Mindig megvolt bennem ez a kettősség, ezért nehéz volt, például a fakultáció, az egyetem, és a leendő hivatásom kiválasztása.

És itt jön a csavar. Annyira mégsem volt nehéz. A családom nagyon az egzakt tudományok felé akart terelni, ezért gyakorlatilag minden olyan próbálkozásomat, ami a művészet felé irányult volna, azt még csírájában elfojtották. Nem, nem volt nálunk diktatúra, nem bántottak soha a kettősségem miatt, egyszerűen csak nem engedték, hogy pl. zongorázzak, vagy rajzszakkörös legyek. Nem engedték, mert közben ott volt a matek, a biológia, a kémia, a fizika, amiket meg kellett tanulnom, meg kellett értenem, és minden egyéb elfoglaltság ennek a rovására ment volna. Legalábbis a családom szerint. Ezért én szépen le is mondtam a rajzolásról, a zenélésről, az írásról, a fotózásról. Éppen csak annyit foglalkoztam velük, amennyire a suliban lehetőségem volt, ez heti 3-5 órát jelenthetett. Igen, arra a dologra, ami a személyiségem felét kiteszi, csak heti 3-5 óra időm maradt. A többit szépen lefoglalták a tudományos dolgok. Ezért evidens volt, hogy továbbtanulni is tudományosabb irányban fogok, és lényegében most már nyakig benne vagyok az egyetemi életben.

De van egy pici probléma. Bármennyire is próbáltam kiirtani magamból ezt a kettősséget, egyszerűen nem megy. Az elmúlt kb. 4 évben már elkezdett felemészteni ez az egész. Szeretem a bioszt, a fizikát, de érzem, hogy ez nekem nem elég. Szükségem van valami másra, aminek köze sincs a természettudományokhoz. Egy ideig a Photoshop nagyon sokat segített, hiszen ezzel szépen sunyiban tudtam alkotni, ami azért adott némi megnyugvást, de már nem elég ahhoz, hogy szinten tartson. Éppen ezért döntöttem úgy, hogy elég lesz már abból, hogy mindig másoknak próbálok megfelelni ahelyett, hogy igyekeznék a saját kis személyiségemet olyanná formálni, amilyen lenni szeretnék. Éppen ezért vettem egy fényképezőgépet, és elkezdtem kattintgatni, még többet szerencsétlenkedek a photoshoppal, elkezdtem olvasgatni, és tudjátok mit? Imádom!

A szüleim elfogadták, sőt, már támogatják, hogy ilyesmivel is foglalkozzak, mert látják, hogy nem megy a tanulás rovására. Sőt… Ha ideges vagyok, vagy nem megy egy tétel megtanulása, alkotok valami kis képecskét, vagy bármi mást, és helyreáll a kis lelki világom, és újult erővel tudok belevágni a tanulásba. Nem hiányzik már a depibogyó sem annyira, a párom szerint máshogy csillognak a szemeim, mint régen, és ez jó érzés.  Úgy érzem, hogy kezdem kicsit kibontogatni a szárnyaimat. És igen, baromi béna vagyok a művészetek terén, hiszen az évek igencsak megviseltek, így eddig nem tudtam szívvel-lélekkel foglalkozni velük, de most úgy érzem, hogy elindultam azon az úton, amit nekem szánt Isten. Mindig a család okoskája fogok maradni, ezen nem is akarok változtatni, de jó érzés, hogy most már kicsit több is lehetek ennél. Ha művész nem is, de egy olyan ember biztosan, aki megvalósítja önmagát. Hiszen nem ez a célom, hogy milliókat keressek pl. zenészként, egyszerűen csak a saját személyiségemet szeretném építeni, amihez az én kis sutaságom bőven elég lesz.

Szóval a lényeg: Lehetséges úgy élni, hogy helyt tudjatok állni a társadalomban, a mindennapokban, de közben olyan emberré váljatok, amilyenek lenni akartok. Nem könnyű, ez tény. Az egyensúly megtalálása hosszú folyamat, de nem elérhetetlen cél. Szóval hajrá!