Szép jó napot mindenkinek! Tudom, tartozom még a kérdéssor 2. felével, eredetileg azt hoztam volna most, de történt valami, ami miatt ezt kicsit csúsztatni fogom, és egy olyan témával jövök most helyette, ami baromi személyes, és előre szólok, hogy kicsit kesze-kusza, depis és szomorú lesz (legalábbis számomra), szóval ha nem akar vki ilyen hangulatú bejegyzést olvasni, akkor skippelje most ezt a pár sorocskát.

Történt ugyanis, hogy nemsokára a régen látott barátaimmal fogok találkozni (egy éve nem láttam őket), és napok óta feszült vagyok emiatt, mert nagyon sokat változtam egy év alatt, és sajnos nem jó értelemben. Érzem, hogy nem vagyok teljesen jól, megtört ez az egy év, és ez sajnos meg is látszik rajtam, és leplezni sem tudom. Emiatt nagyon félek a találkozástól, hiszen nem szeretném, ha így látnának. 

Ugyanis sajnos tegnap kiderült, hogy sokkal, de sokkal rosszabb a helyzet, mint gondoltam. Most formáztam le a régi telefonom, lementettem a képeket meg doksikat a gépre, és a párommal elkezdtünk kicsit nosztalgiázni, és olyan dologra jöttünk rá, amire nem számítottunk, és eddig észre sem vettük. Olyan hatalmas különbség van a régi és az új képek között, hogy egyzserűen felfogni nem tudom, hogy nem vettem észre eddig. Mert tudtam, hogy rossz a helyzet, de azt nem, hogy ennyire. Szó szerint eltűnt a fény a szememből, a párom azt mondta, hogy az élénk tekintetem, ami régen volt az mostanra eltűnt. Nincs meg. A szemem színe is más, a tekintetem élettelen, és ordít róla, hogy összetörtem. A szemeim beestek, a mosolyom erőltetett, és én ezt észre sem vettem eddig. Tudtam, hogy megviseltek azok a dolgok, amik történtek, de nem tudtam, hogy ennyire. És azt sem tudtam, hogy ez ennyire látszik. Borzalmas érzés volt meglátni azt, amit eddig nem láttam, vagy nem akartam látni, már magam sem tudom. Tegnap vettem észre azt is, hogy a fotózás sem megy már... Régen egy szutyok kis telefonnal egész pofás kis képeket csináltam, most meg...hagyjuk. Még észreveszem a szép dolgokat, de már nem tudom megragadni a pillanatot és az élményt, és ez fáj. Tényleg fáj. Látom még azt az árva kis virágot a kopár út szélén, de megörökíteni már nem megy. Dühös vagyok emiatt. Nagyon. És sajnos azt sem tudom, hogy hogyan lehet ezt visszafordítani, hogyan lehet visszacsempészni a fényt, ami eltűnt. Szeretném, hogy sikerüljön, de nem tudom, hogyan lehet kivitelezni a dolgot.

A minap találtam egy idézetet, és rájöttem arra, hogy ez az idézet teljesen pontosan leírja, hogy hogyan éltem az elmúlt 1 évben: 

"Olykor nem marad más hátra, mint fejet hajtani, elmondani egy imát, és állni a vihart"

Igen, így sikerült túlélnem a történteket, csak ezzel az a baj, hogy bár már elmúlt a vihar, én nem tudom ezt a készenléti állapotot megszüntetni. És emiatt végtelenül elfáradtam lelkileg, és pontosan emiatt szállt el belőlem az életkedv. Szar érzés ezt beismerni, de ez van sajnos. 

Annak viszont örülök, hogy már tudom, hogy mi a probléma, és látom az összefüggéseket a történések között. És szívből remélem, hogy lesz annyi erőm, hogy megtaláljam a kivezető utat ebből a sötét erdőből, amibe száműztem magam.